A profi

Határozott kézfogása volt. Pozitív, magabiztos ember benyomását keltette. Jól formázott CV-jére sandítottam, miközben kicsiszolt történeteket mesélt az előző munkahelyeiről. Tudta, hogy miként emelje ki az erősségeit, meggyőző volt az, ahogyan gesztikulált, ahogyan a szavakat formálta.

Az első tíz percben minden standard kérdést feltettem. Egyre feszültebbé váltam. Nem tudtam kérdezni és nem értettem, hogy miért. Zsuzsihoz fordultam, hogy vegye át a szót, ő rögtön látta, hogy mi a helyzet, és tovább is lendítette a beszélgetést. Miközben beszélt, arra gondoltam, hogy minden kereknek tűnik. De mégis. Nem tudom eldönteni, hogy van-e kémia, hogy tényleg el tudom-e képzelni a több éves közös munkát. Eljött az idő, hogy rátérjünk a rázósabb témákra.

- Mesélj el egy olyan helyzetet, ahol felelősséged volt abban, hogy nem sikerült megvalósítani valamit!

Elrévedt egy pillanatra, összeráncolt homlokkal nézte az álmennyezetet. Vajon azért hallgat ilyen sokáig, mert tényleg nincs ilyen sztori? Lehet, hogy azon töpreng, vajon mit mesélhet el egy állásinterjún anélkül, hogy túlságosan rossz benyomás alakuljon ki róla?  Kezeit széttárva adta elő a megoldásokat: az egyik helyzetben kiderült, hogy tulajdonképpen nem is vele volt a gond, egy másikban végül az volt a megállapítása, hogy túlságosan alapos volt abban a helyzetben, és ez okozta a problémát.

- Mesélj egy olyan helyzetről, ahol dühösek voltak rád! Hogy élted át?

Azt válaszolta, hogy nem volt ilyen helyzet. Legalábbis a munkahelyen nem. Olyanra emlékszik, hogy a körülményekre voltak dühösek, de rá nem.

Kényelmetlenül éreztem magam. Egy profi ült előttem. Habozás nélkül fel kellene venni. Így kell ezt csinálni, ilyen az, amikor valaki felkészülten érkezik. Tanácstalanul néztem Zsuzsira, hogy most mi legyen.

Arra gondoltam, hogy ott ülünk együtt az egyik retrón. Ahol a többiekkel együtt én is az érzéseimből indulok ki. Ahol reflektálok az elmúlt két hetemre. Anélkül, hogy szépítenék bármit is, anélkül, hogy pozicionálnám magam egy jobb jövő reményében. Mert így megy ez. Mert ezt alakítottuk ki. Mert ez a lényege annak, hogy a jelenből halásszuk ki a feszültségeket, és az ilyen diszkomfort állapotokra való reflexiók segítségével változunk. Ahol ér azt mondani, hogy demotivált voltam egész sprintben. Ér kizökkenni, és érdektelenné válni. Ér dühösnek lenni azért, mert valami nem az elvárások szerint alakult. Az energia ott van, ahol mindenféle érzés van. Sok éve retróztunk minden két hétben amíg eljutottunk oda, hogy ki merjük tenni a szőnyeg alá söpört feszültségeket. Ehhez sok nyitottságra és biztonságos keretekre volt szükség. Olyan emberekre, akik a problémamegoldás mellett kapcsolódni is akarnak. Akik felvállalják, ha hibáztak. Önreflexióra. Enélkül ez nem megy.

Sokszor volt úgy, hogy egy interjú után bizonytalan voltam abban, hogy legyen-e folytatás. Ezúttal is több napnak kellett eltelnie, amíg az egyes benyomások kibomlottak, és szavakat is találtam ahhoz, amit érzékeltem az adott helyzetben. A kompetenciákról és motivációról viszonylag koherens képet tudtunk alkotni a bejáratott kérdések segítségével. Nem ehhez kellett a benyomások lassú érlelése. A kapcsolódás minősége a dilemma minden egyes interjúnál. Erősen szubjektív tényezőről van szó, melyre lehet következtetni, de biztosat állítani aligha. Ezért minden egyes nemleges döntésben benne van a hibázás lehetősége, ami miatt nehéz egyértelműen állást foglalni. Többször beszéltünk róla Zsuzsival az ebédeknél, egy-egy újabb részletre koncentrálva, míg végül összeállt, hogy mi a közös álláspont.